Friday, October 31, 2014

142.) Bulgária nukleáris csapásmérő légiereje a hidegháború alatt - Bulgarian Air Force Nuke delivery capability in the time of 'Cold-War' at Balkan - MiG-23BN, MiG-25, 'Scud'-B

Bulgária nukleáris csapásmérő légiereje a hidegháború alatt - Bulgarian Air Force Nuke delivery capability in the time of 'Cold-War' at Balkan - MiG-23BN, MiG-25, 'Scud'-B

Refreshed! to-107%-05.06.2016.-Regulated+++++++
Kizmus Szabolcs /hadsz
2014. április

Bulgária nukleáris csapásmérő légiereje a hidegháború alatt

A következő írás egy repüléssel foglalkozó külföldi szaklapban a közelmúltban megjelent cikk olvasása után született. Jevgenyij Andonov és Alekszander Mladenov szerzőpáros jóvoltából új részleteket ismerhettem meg a bolgár légierő lehetséges - és szerencsére be nem következett - háborúban történő alkalmazásáról, szerepéről, illetve a felkészülés egyes fázisairól. Némileg jobban utánajárva a témának, valamint kibővítve a rendelkezésemre álló és kapott információkkal, megpróbáltam egy olyan anyagot összeállítani, amely jórészt talán még ismeretlen Magyarországon a katonai repülés iránt érdeklődők előtt. Remélem sikerült!

Történelmi előzmények
A második világháborút követően, az ’50-es években meglóduló hidegháborús fegyverkezési verseny szellemében a Szovjetunió mindent elkövetett, hogy behozza tetemes lemaradását az USA-val szemben. Ez különösen az atomfegyverek számát illetően volt jelentős. Hruscsov levonta saját következtetéseit a világháborús tapasztalatokból, és ennek, valamint a technológiai fejlődésnek köszönhetően egy olyan jövőbeni szovjet hadsereget vizionált, amelyben sokkal nagyobb szerep hárul az atomtöltetekkel ellátott tüzérségi fegyverekre, rakétákra, szemben a konvencionális fegyverekkel felszerelt igen nagyszámú szárazföldi páncélos és gyalogsági csapatokkal. Ezt alátámasztandó, 1959-ben létrehozták a Szovjetunió későbbiekben is legfontosabb haderőnemének tekintett Stratégiai/Hadászati Rakétacsapatok (ракетные войска стратегического назначения) elnevezésű hadszervezetet. Brezsnyev 1964-es színre lépésével azonban jelentősnek mondhatóan változott a fegyverkezési irányvonal. Amellett, hogy a nukleáris fegyverek „népszerűsége” jottányit sem csökkent - hiszen továbbra is drasztikus növekedés jellemezte mindkét világhatalom katonai tömbjét - a Kreml tisztában volt vele, hogy egy esetleges jövőbeni konfliktus során milyen fontos szerepet kell szánnia a másik négy haderőnemnek is, úgymint a szárazföldi haderő, a honi légvédelem, a légierő, és a haditengerészet. A katonai és politikai felsővezetés számos új fejlesztési, modernizációs programot hagyott jóvá, melyek egyaránt érintették a szárazföldi technikákat, taktikai repülőgépeket és a haditengerészet harci eszközeit, mind hagyományos, mind nukleáris fegyverekkel történő alkalmazás esetén. Az intenzív fejlesztési folyamatok gyakorlatilag a következő évtizedekben is töretlenül folytatódtak.

A Szovjetunió korai atomfegyvereinek bevetése, nagy tömegükből, az akkor még rendelkezésre álló korlátozott mennyiségből, és nehéz kezelhetőségükből adódóan, kizárólag a stratégiai bombázó repülőgépek, frontbombázók (Tu-16, Tu-22, Tu-95, Il-28) kiváltsága lehetett volna. A nukleáris fegyverek számának ugrásszerű növekedése, valamint az ezzel járó technológiai fejlődés, a bombák fizikai méretének jelentős csökkenése, tárolásuk, felügyeletük körülményeinek javulása azzal járt, hogy a ’60-as évektől már sokkal szélesebb körű bevetésükre nyílt lehetőség a légierő részéről is. Ebben az időszakban a kisebb hatóerejű taktikai töltetek célba juttatására ideális gépeknek számítottak a Szovjetunió repülő ezredeiben szolgálatba állt Szu-7-esek, és valamivel később a MiG-21-esek egyes változatai. A következő évtizedekben olyan géptípusok léptek ebbe a feladatkörbe, mint a MiG-23-as, MiG-27-es, MiG-29-es, Szu-17-es, Szu-24-es. Ezeket a repülőgépeket különböző változataikkal széles körben alkalmazták a Varsó Szerződés (a továbbiakban VSz) tagországainak honi légvédelmi és légierő alakulatainál, elsősorban földi célok elleni támadási feladatokat gyakorolva.

Bulgária színre lép
Szimeon Szimeonov tábornok, az 1961-ben megalakult 10. vegyes repülő hadtest (10-и смесен авиационен корпус - szak) első parancsnoka 1964 nyarán nagyszabású, két napos légi hadgyakorlat megtartását rendelte el a Plovdiv melletti gyakorlótéren. A meghívott vendégek között az ország magas rangú katonai vezetői mellett nem kisebb személyek, mint a Politikai Bizottság (Politbüró) képviselői és maga Todor Zsivkov is jelen volt. Az esemény csúcspontját a MiG-17-esekkel bemutatott taktikai atombombázás szimulálása jelentette, jóllehet a Szovjetunió soha nem tervezte a típus ilyen jellegű alkalmazását, elsősorban annak szubszonikus sebessége miatt. Arról nem is beszélve, hogy a ’60-as években a VSz többi országához hasonlóan - a Szovjetunió kivételével - Bulgáriában is csak a szárazföldi hadseregek alárendeltségéhez tartozó rakétadandárok rendelkeztek atomhordozó képességgel (maguk az atomfegyverek természetesen mindvégig szigorúan szovjet felügyelet alatt maradtak). A légierő/honi légvédelem kiválasztott alakulatai, az egységes vezérkari terveknek megfelelően, csak mintegy 10 évvel később, a ’70-es évek közepétől lettek felkészítve a taktikai atomfegyverek harctéri alkalmazására.
Todor Zsivkov bolgár pilóták társaságában az 1960-as években. (fotó: airgroup2000.com)

A ’70-es évek első felében döntöttek úgy a VSz katonai vezetésének illetékesei, hogy a tagországok közül kettőnek, hűség és megbízhatóság szempontjából a legjobbak közé tartozóknak lehetőséget adnak a taktikai atomfegyverek „közvetlen” hozzáféréshez. Ez egyaránt jelentette megfelelő műszaki, technikai háttér biztosítását, a szükséges infrastruktúrát, és természetesen a kiválóan képzett pilótákat, szakembereket, technikusokat. A két ország Bulgária és Lengyelország volt. Kettőjük közül Bulgária azért érdekes, mert az országban nem állomásoztak szovjet alakulatok, mivel a II. világháborút követően, az 1947-es kivonulásuk után kellően hatékonynak érezték a Bolgár Kommunista Párt által irányított és ’62-től Todor Zsivkov vezette országot, hogy az önállóan érvényesítse a szovjet érdekeket. (Romániában az ’50-es évek végéig voltak szovjet csapatok, az ország 1964-től már igencsak korlátozott szerepet vállalt a VSz működésében, míg Csehszlovákiában 1968-es intervenciótól kezdve lehet szovjet megszállásról beszélni). A tény, hogy ilyen körülmények ellenére az ország két NATO tagországgal (Görögország, Törökország) volt közvetlen határos, meghatározta a Bolgár Néphadsereg különleges szerepét.

Az intézkedés természetesen azzal járt, hogy Bulgária légvédelmének és légierejének (Противовъздушна отбрана и Военновъздушни сили - a továbbiakban csak PVO VVSz) el kellett sajátítani mindent, ami a tömegpusztító (és így az atom-) fegyverek hadrendbe állításához, kezeléséhez, kiszolgálásához és felhasználásához nélkülözhetetlen. Mindezekhez nyilvánvalóan elengedhetetlen volt a Szovjetunió segítsége. A következő sorokban a Bulgáriában történtekről lesz szó, és meg kell jegyezni, hogy kisebb-nagyobb eltérésektől eltekintve, hasonló folyamatok mentek végbe Lengyelországban is.
Bulgária katonai repülőtereinek elhelyezkedése: Jól megfigyelhető, hogy a három kiképző ezred (2. 3. 4.) települési helye az ország északi részén, középen, távol a NATO tagállamokkal közös határtól található. 
 1. Gabrovnica
6. Balcsik
11. Csesnyegirovo
2. Dolna Mitropolija
7. Ravnec
12. Krumovo  (Plovdiv)
3. Kamenec
8. Bezmer
13. Graf Ignatyievo
4. Straklevo
9. Sztara Zagora
14. Vrazsdebna (Szófia)
5. Dobrics
10. Uzundzsovo
15. Dobroszlavci
A bolgár légierő és légvédelem felépítésének sémája a ’80-as években:

A PVO VVSz első atomfegyver hordozására képes repülőgépei azok a MiG-21M-ek (NATO-kódja Fishbed-J, 96-os gyártmányjelzésű) voltak (szám szerint 12 darab), amelyeket 1969-ben szállították Bulgáriába, és a Graf Ignatyievoban állomásozó 19. vadászrepülő ezred (изтребителен авиoполк - iap) 2. századában (эскадрилья) repültek. Ezeket a szuperszonikus gépeket ’73-74-ben felszerelték egy olyan, speciális felfüggesztő konzollal, rögzítő szerkezettel és az ehhez tartozó elektromos rendszerrel, valamint kapcsoló egységgel, amelyek segítségével már képesek voltak ellátni új feladatukat. Persze a dolgok nem mentek teljesen zökkenőmentesen, erről Georgi Ljubenov mérnök ezredes mesél: „1968-tól 1974-ig voltam a 19. ezred főmérnöke Graf Ignatyievoban. Úgy emlékszem, 1973-ban kaptuk a parancsot a MiG-21-esek átalakításáról, az utasítás szerint meglehetősen összetett műveletről volt szó. Felkészítettem az embereimet a várható feladatokra, és összeállítottunk egy listát a szereléshez szükséges szerszámokról, anyagokról, technikai eszközökről, majd a jelentést elküldtük a Szovjetunióba. A tervek szerint egy szovjet szakszerelő csapatnak is kellett volna jönnie, de erre végül mintegy fél évet vártunk. Az egységünkhöz akkoriban az egyik frissen érkezett fiatal technikus történetesen Radonov tábornok (a Bolgár Néphadsereg vezérkari főnökének helyettese) rokona volt, és elmondta neki, noha az ezred már régen megkapta a parancsot, a gépekkel azóta semmi nem történt. A hír gyorsan eljutott a vezérkari főnökhöz, Atanasz Szemerdzsiev tábornokhoz is. Egyik nap Leonyidov ezredparancsnok behívatott az irodájába, és közölte, hogy Ljubcso Blagojev vezérezredes (az 1. légvédelmi hadosztály parancsnoka, majd 1975-től a PVO VVSz parancsnoka), és Szemerdzsiev vezérezredes már úton vannak, és hamarosan megérkeznek a repterünkre. Nem kellett sokáig várnunk az Il-14-es landolására… Az első kérdésük az volt, hogy állnak az átalakítási munkálatok a MiG-21-eseken. Mindent elmondtam nekik, kezdve azzal, hogy már hónapokkal korábban meg kellett volna kapnunk a szükséges eszközöket a Szovjetunióból, és még a szovjet speciális szakasz sem érkezett meg. Mindezeket persze a szükséges papírokkal is alá tudtam támasztani. A meghallgatás végén Szemerdzsiev odafordult Blagojevhez: Menjünk, Radonov információi nem voltak pontosak!

1973 őszén végül megérkeztek a szovjetek Graf Ignatyievo-ba, és megkezdődtek az átalakítások. 1974 nyarára a 19 iap összes MiG-21M gépével végeztek és azok immár készen álltak az atombombák bevetésére. Mindegyik gép egy RN-28 típusú, 250 kg tömegű, 1-10 kt hatóerejű atombombát (leginkább használt nevén: speciális bombát - специальные авиабомба) tudott szállítani a törzs alatt középen elhelyezett - eredetileg a póttartály felerősítésére szolgáló - tartóra rögzítve, a fent említett БДЗ-66-21Н típusú függesztő sínen. A 19 iap műszaki személyzetének volt a feladata a repülőgépek speciális, a nukleáris fegyverzetet működtető rendszerének, valamint a bombatartó konzoloknak a terv szerint ütemezett időszakos karbantartása. Ezeket a szerelvényeket egy különálló és természetesen szigorúan őrzött, védett fedezékben tartották, melyekhez csak korlátozott számú, külön engedély birtokában levő technikusok férhettek. Ilyen műszakiakból álló csoport a következő években a többi bolgár katonai repülőtéren is alakult, ahol atomhordozó képességű gépekkel repültek. Annak ellenére, hogy az átalakított MiG-21-esek már az ezred rendelkezésére álltak, a kezdeti időszakban még nem volt hivatalos műszaki képzés, melynek keretében a bombák felfüggesztését, a különféle eljárások begyakorlását tanították volna, valamint maguk az atombombák sem voltak telepítve hozzájuk az ország területén.
RN-28 szovjet taktikai atombomba ábrája (rajz: karopka.ru)

Két évvel az után, hogy a gépeken elvégezték a szükséges átalakításokat, a Plovdiv-i 10. vegyes repülő hadtest jól képzett, tapasztalt oktatópilótáinak 5 fős csoportját (köztük ketten, Iván Kalvacsev és Sztefán Doszev a 19 iap-ból) Moldovába (akkor még a Szovjetunió egyik tagköztársasága) küldték, hogy a Tiraszpol melletti katonai repülőtéren állomásozó szovjet 684. gárda vadászrepülő ezred közreműködésével különleges, az atombombák célba juttatására irányuló kiképzést kapjanak. Az oktatás fókuszában a gyakorló bombákkal történő repülés, bomba kioldási feladatok elsajátítása, a különféle bombavetési technikákhoz szükséges szakismeret megszerzése, ügyesség fejlesztése szerepelt hagyományos, úgynevezett szintrepüléskor történő bombázás esetében, valamint az „ugrásos” kioldást alkalmazva. Nem ismert, hogy ezek a bolgár pilóták kaptak-e valaha részletes információkat a nukleáris fegyverek üzemeltetésének és konstrukciójának alapelveiről, mivel az ő feladatuk elsősorban a fegyverek célba juttatása volt. A későbbiekben aztán ezek a szovjetek által kiképzett oktatópilóták tanították a 19 iap 2. századának válogatott pilótáit a speciális bombákkal történő hadviselésre az ezrednél évente megtartott szigorú kurzusokon.

Sztefán Popov nyugállományú altábornagy, a 19 iap 1979-ben kinevezett parancsnokának visszaemlékezései szerint „az ugrásos bombázást volt a legnehezebb elsajátítani, melynek két változatát gyakoroltuk. Az elsőnél alacsony, 50-200 méteres magasságban történő rárepülésben a pilóta 1050 km/h sebességre gyorsítja a gépét, majd a célponttól jelentős, több km-es távolságban 45°-os emelkedésbe kezd, és mintegy 3000 m-es magasságban kioldja a bombát, amely ekkor még nagyjából 7 km-re van a becsapódástól. A második eljárás során a bomba kioldása egy hurok manőver közben történik, ami segít a nagyobb pontosság elérésében. A pilóta szintén földközelben, nagyjából 100 m-es magasságban repül, és ennél a változatnál is az 1050 km/h-s sebességet szükséges elérnie, mielőtt felhúzná a gépet hurokba közvetlenül a célpont felett vagy előtte körülbelül 500 méterrel. A kívánt földközeli repülési magasság természetesen függ az adott terepviszonyoktól is, ezért erre általában egy „tól-ig” érték volt megadva. A manőver közben a pilótára kb 5-5,5 G nehézségi erő hat, miközben a gép néhány másodperc alatt eléri a bomba kioldásához szükséges magasságot, ami nagyjából 3000 m magasságban történik, már a függőlegesen túl, mintegy 105-110°-os szögben. Ennyi kell ahhoz, hogy a bomba becsapódási helye (a robbantási magasságokról a későbbiekben esik szó) relatíve pontosan a kioldási pont alatt legyen mivel a bomba ezután egy parabola pályán 45-50 mp alatt zuhan a célpontra. Mindkét esetben a pilóta közvetlenül a kioldás után azonnal egyenesbe hozza a gépet egy orsóval, majd teljes teljesítményt ad a hajtóműveknek, utánégetőt kapcsol, hogy minél hamarabb biztonságos távolságba kerüljön a detonációtól.”
Sztefán Popov tábornok, a 19. vadászrepülő ezred pilótája, és egykori parancsnoka (fotó: pan.bg)

A „ugrásos” bombázás alkalmazásakor az esetek nagy többségében nyilvánvalóan nem lehetett nagy pontosságú, precíziós találatokról beszélni, de azért, hogy a pilóták teljesítsék a kiképzési gyakorlatok során használt kiértékelő rendszer szerinti legjobb szintű dobást, elég volt a célponttól számított 500 méteres sugarú körön belüli becsapódást elérni. Ez a távolság több mint elegendő volt ahhoz, hogy nem közvetlen találat esetén is az atomrobbanás lökéshullámának ereje eredményesen lerombolja a szárazföldi célok nagy többségét. „Hibázni ellenben nem lehetett, mert ha a kioldás nem volt pontos, nem tudhattad, hogy hová fog zuhanni a bomba” - teszi hozzá.
 

Borisz Csetvertakov, a szovjet 730. vadászbombázó ezred pilótája által készített rajzok a különböző bombázási módokat mutatják. Az „ugrásos” bombázás természetesen nem volt ismeretlen a nyugati fél előtt sem, ahogy ezt egy USAF archívum illusztrációja mutatja. (rajz: 16va.be)

A ’60-as években a balkáni hadszíntéren (az ún. Balkán front) cirka 30 atomtöltetet terveztek bevetni. A ’70-es évek második felében, amikor Popov altábornagy elvégezte a szovjetunióbeli Gagarin Légierő Akadémiát Monyinóban, a VSz tervei szerint már mintegy 600 taktikai nukleáris csapással számoltak, legalább két hullámban. A területen összevont csapatok elsődleges célpontjai a Törökországban és Görögországban telepített NATO haderők voltak. Bulgáriában - csak bolgár haderővel számolva - két szárazföldi hadseregből és egy légi hadseregből álló front alakult volna (Magyarországon és Romániában szintúgy, azzal a különbséggel, hogy hazánkban az itt állomásozó szovjet 36. Légi Hadsereggel és a négy szárazföldi hadosztállyal együtt a kijelölt magyar hadosztályok közösen alkották volna a hadseregeket, így képezve a Délnyugati Stratégiai Irány egyik frontját), mindezeket pedig második lépcsőben a Kárpáti Katonai Körzet hadseregeiből összeálló front támogatta volna, valamint harmadik lépcsőben a Kijevi Katonai Körzet páncélos hadseregei. A tenger felől a Fekete-tengeri Flottával számoltak, és további erősítést jelentettek volna az Odesszai és az Észak-Kaukázusi Katonai Körzetben állomásozó alakulatok. A többi hadszíntérhez hasonlóan az elsődleges és legfontosabb célpontok az ellenség (NATO) nukleáris csapásmérő erői, továbbá fegyver- 9 és üzemanyag raktárak, vezetési pontok, parancsnoki harcálláspontok, repülőterek, kikötők, fontos közlekedési csomópontok, hidak, és nem utolsó sorban természetesen a szárazföldi csapatok.
Egy 1981-es CIA tanulmány jelöli a keletiek által tervezett európai hadszíntereket - TVD: театр военных действий. (térkép: foia.cia.gov)

A PVO VVSz atomhordozó képességű légi flottája, amelyet az első időszakban gyakorlatilag a 19 iap 2. százada képviselt, a ’70-es évek közepétől 20 MiG-21MF típusú vadászgéppel bővült. Ezek a gépek ’74-75-ben érkeztek az országba, közülük az első 15 gépet (más források szerint 11-et) a Szófiához közeli Dobroszlavciban állomásozó 18. vadászrepülő ezred (18 iap) 1. százada kapott. 1978-ban aztán ezek a gépek átkerültek a Graf Ignatyievoban állomásozó 19 iap 1. századába, leváltva a régi MiG-19-eseket, ezzel az ezred mindkét harci százada képessé vált nukleáris fegyverek bevetésére. A következő típusváltás ’83-85 között következett be, amikor az ezred a régebbi M és MF-jei helyére 36 MiG-21bisz Fishbed N típusú (75B gyártmányjelzésű), korábban a Szovjet Légierőben szolgált vadászrepülőgépet vásárolt, amelyek a rendszerváltást követően még évekig szolgálatban maradtak, nagy részüket 2000-ben leszerelték. 
MiG-21bisz speciális fegyverekhez szükséges kezelő panelja (illusztráció: Becz László)
1. „függesztve” - ha az állapotjelző fény világít, az atombomba rögzítve van.
2. „robbanás” - ha az állapotjelző fény világít, az atombomba élesítve van.
3. „biztosítás” - ha az állapotjelző fény világít, a biztonsági rendszer megakadályozza az atombomba kioldás előtti robbanását.
4. az atombomba „vészkioldás” kapcsolója. Ezt megelőzően az 5-ös billenő kapcsolót kellett a megfelelő állásba kapcsolni.
5. billenő kapcsoló - felső állásban: „vészkioldás robbanással”, alsó állásban: „vészkioldás robbanás nélkül”.
6. „harci kioldás”
7. billenő kapcsoló - felső állásban: „speciális bomba”, alsó állásban: „nem irányított rakéták, légi harc rakéták”.
8. „fék” - az atombomba fékezőernyőjének aktiválása.
9. a speciális bomba gyújtójának billenő kapcsolója - felső állásban: „légi” robbanás, alsó állásban: „földfelszíni” robbanás. 
A пбк-4 típusú kezelőpanel a gép kabinkeretének felső részén volt rögzítve. Szintén a kabin részét képezte a зж-412 típusú fémmel sűrűn átszőtt árnyékoló függöny, amely a pilótát és a fülke műszereit védte az atomrobbanás hatásaitól. (fotó: Becz László)
az 1985 április 22-én Érden lezuhant a tököli 515. vadászrepülő ezred egyik MiG-21bisz típusú repülőgépe. A gép roncsait később egy MÉH telepre szállították. A törmelékek között egy ugyanilyen típusú, speciális bombák alkalmazásához szükséges kezelő panelt találtak. Az esetről bővebben Vándor Károly: Légierő társbérletben I-II. című könyvében lehet olvasni. (fotó: Becz László)
A MiG-21PFM vezérlő egysége (illusztráció: Becz László)
1. „biztosítás” - ha az állapotjelző fény világít, a biztonsági rendszer megakadályozza az atombomba kioldás előtti robbanását.
2. „függesztve” - ha az állapotjelző fény világít, az atombomba rögzítve van.
3. „robbanás” - ha az állapotjelző fény világít, az atombomba élesítve van.
4. „harci kioldás”
5. a speciális bomba gyújtójának billenő kapcsolója - felső állásban: „légi” robbanás, alsó állásban: „földfelszíni” robbanás.
6. „fék” - az atombomba fékezőernyőjének aktiválása.
7. a választó kapcsoló „nem irányított rakéták” állásban
8. a választó kapcsoló „K-5 légi harc rakéták” állásban
9. a választó kapcsoló hagyományos „bomba” állásban
10. a választó kapcsoló „speciális bomba” állásban
11. az atombomba „vészkioldás” kapcsolója. Ezt megelőzően a 12-es billenő kapcsolót kellett a megfelelő állásba kapcsolni.
12. billenő kapcsoló - felső állásban: „vészkioldás robbanással”, alsó állásban: „vészkioldás robbanás nélkül”.
MiG-21bisz egy AU-11-es (арочное укрытие) fedezékben a Graf Ignatyievo-i repülőtéren. (fotó: grafportal.org)

Megérkeznek a MiG-23-asok
Bulgária némileg kiváltságos helyzetét jól tükrözi, hogy a Szovjetunión kívül az ország légiereje volt az első a VSz tagországai közül, amely megkapta a változtatható szárnynyilazású MiG-23 vadászbombázó változatát, amikor 1976 decemberétől az első MiG-23BN (Flogger H) század szolgálatba állt a Plovdivhoz közeli Csesnyegirovoban állomásozó 25. vadászbombázó ezredben (изтребително-бомбардировъчен авиополк - ibap). Természetesen volt egy sokkal racionálisabb magyarázata is a típus bevezetésének. Bulgáriában - Lengyelországgal és Csehszlovákiával ellentétben - soha nem rendszeresítették a Szu-7B-ket, és amíg az említett két ország a ’60-as évek elejétől már repülte az akkori időszak elsőszámú vadászbombázóit, Bulgária még mintegy másfél évtizedig maradt a MiG-17-eseknél. Nyilvánvaló volt, hogy a ’70-es évek derekán már nem lehet tovább halogatni a típusváltást.
Korabeli bolgár felségjelzésű MiG-23BN. (rajz: airwar.ru) 
Csesnyegirovo repülőterének csendjét már nem veri fel a hajtóművek zaja… A távolban a Rodopi-hegység bércei magasodnak. (fotó: airgroup2000.com)

Az első 18 harmadik generációs atomhordozó képességű gép az 1. századhoz került, majd ’80-81-ben további 18 gép érkezett az ezredhez, leváltva a 2. századnál még használatban levő, elavult MiG-17-eseket. Nem szabad megfeledkezni arról a 7 MiG-23UB (Flogger C)-ről sem, amelyek az oktatógépként használt, öreg MiG-15UTI-kat váltották az ezred 3. kiképző századában. 1978 októberében az 1. légvédelmi hadosztály alárendeltségébe tartozó 18. vadászrepülő ezred (18 iap) Dobroszlavciban települt 1. százada is megkapta az első 12 MiG-23MF (Flogger B) típusú elfogó vadászrepülőgépet, valamint 3 MiG-23UB jelzésű kétüléses oktató változatot. 1982-ben pedig további 6 (egyes források szerint 8) MiG-23MLA (Flogger G) került az egységhez, a században addig mindössze 3-4 éve repülő MiG-21MF-ek helyére. Utóbbi gépek további sorsáról néhány sorral feljebb már említést tettem. Az ezred Gabrovnicában állomásozó 2. századához 1985-ben érkezett 16 MiG-23MLD (Flogger K).
MiG-23-asok repülési előkészületei a Dobroszlavci repülőtéren. A bal oldali gép mellett egy АПА-5Д típusú generátoros indítójármű (APA kocsi) látható. (fotó: aeropress-bg.com)

Mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az összes MiG-23-as típusváltozat (vadász, vadászbombázó, elfogó) a kezdetektől fogva atomhordozó képességű volt, felszerelve a „specbomba” célba juttatásához szükséges eszközökkel, vezetékezéssel, elektromos csatlakozókkal, speciális bombatartó sínnel és a pilótafülkében elhelyezett vezérlő panellel.
MiG-23-ra szerelhető, taktikai atombomba rögzítésére alkalmas BD3-66-23Н típusú tartósín oldalnézeti rajza és fotója (forrás: crossiathh 2010)

Kiképzés
1980. szeptember 3-án a 25 ibap pilótáinak és műszaki - technikai személyzetének egy gondosan kiválogatott csoportját (4 pilóta, 4 fegyverzet technikus) a Szovjetunióba küldték, hogy elvégezzenek egy rendkívül titkos tanfolyamot, melynek célja az atombombák harctéri alkalmazásának elsajátítása, és a pilóták felkészítse az esetleges nukleáris küldetésükre. A kiképzésre a mai Ukrajna területén levő Vozneszenszk-i (Martinovka néven is ismert) repülőtéren került sor, ahol a szovjet légierő elit 642. gárda vadászbombázó ezrede állomásozott MiG-27 (Flogger D) típusú gépekkel.
„Csendélet” Martinovkán… Az itt települt ezred 1974-ig repülte a fotón sorakozó Szu-7B-ket, mielőtt megkapták volna a MiG-23-asokat, majd ’76-től a MiG-27-eseket. (fotó: forums.airbase.ru)

Coko Cokov nyugállományú ezredes, egykori pilóta felidézi azokat a napokat: „Abban az időben őrnagyként, ezredparancsnok helyettesi beosztásban szolgáltam. Egy nap hívatott az ezredparancsnok, Dimitrov Malcsev alezredes, és közölte, hogy részt kell vennünk egy szigorúan titkos tanfolyamon a Szovjetunióban. Többet viszont ő sem tudott erről mondani. Senkinek nem szólhattunk, a feleségemnek sem mondhattam el, hogy hová megyünk. Négyen voltunk pilóták kijelölve a 25 ibap-ból, akkor már jónéhány MiG-23-al repült óra állt mögöttünk, és kellően sok tapasztalattal rendelkeztünk a hagyományos bombákkal és rakétákkal történő harci bevetések gyakorlásában. A saját gépeinkkel utaztunk el a kiképzés helyszínére közvetlenül az ezredünk repülőteréről, Csesnyegirovoból felszállva, és a cél az Odesszától 120 km-re, északra fekvő Vozneszenszk volt. Úgy alakult, hogy hárman, Jordan Jordanov, Pencso Siskov és én külön-külön repültünk, ők ketten egy kétüléses UB-vel, én pedig a saját BN-emmel. Negyedik társunk, Iván Boriszov a műszaki és kiszolgáló személyzetet szállító An-24-esen utazott.
Coko Tasev Cokov ezredes fiatalkori portéja (fotó: aeropress-bg.com)

Tomirko Tomanov, az egyik technikus (a többiek: Petr Petrov, Nyikolaj Porjazov és Zlatko Popov) hozzáteszi: „Az utazás előtt még Bulgáriában megkaptuk a szigorú instrukciókat. Minden elhangzott dolgot memorizálnunk kellett, mert nem látták biztonságoknak, ha jegyzetek készülnek. Senkivel nem 
beszélhettünk arról, hogy mit csinálunk, tulajdonképpen még azt sem mondták nekünk, hogy hová megyünk.”
A pilóták természetesen tudták… „Az odafelé vezető úton senki sem látta a papírjainkat, nem volt hivatalosnak tekinthető határátlépés. Az An-24-es útközben leszállt Odesszában, mi viszont egyenesen repültünk Vozneszenszbe. Kaptunk külön egy rádió hívójelet, emlékszem, „Miranda” volt, amin keresztül kommunikálhattunk, és anélkül, hogy szinte bárki is tudott volna rólunk, simán landoltunk a Szovjetunióban” - meséli Cokov. „A repülőtéren igen szívélyes fogadtatásban részesültünk, hiszen sok szovjet pilótát személyesen is ismertünk, mivel pár éve ők hozták a gépeinket Bulgáriába. Üdvözöltek és megöleltek minket, de egy szó sem esett arról, hogy mit keresünk náluk. Az érkezésünk után másnap már kezdtük az intenzív tanfolyamot.”

A pilótákat és a műszaki személyzetet egymástól elkülönítve képezték ki rendkívül szigorú titoktartási körülmények között. A technikusoknak bemutatták és megtanították az elektromos rendszerek felépítését, az ellenőrző berendezések, a tesztelő eszközök kialakítását, működését, mindazokat az eljárásokat, amelyek a bombák bevetés előtt alkalmazott végső ellenőrzési folyamatának részét képezték. Szintén megkapták a speciális fegyverek szerkezetének, konstrukciójának megismeréséhez szükséges nélkülözhetetlen információkat, valamint a bombák tervezésének és működésének alapelveiről szóló ismereteket. Ezt az atombomba rögzítésének gyakorlati képzése követte (természetesen súlyra hozott illetve műszeres modellt használva), melyhez a Bulgáriából hozott MiG-23BN-t használták, amelyet egy erősített repülőfedezékben tároltak és külön fegyveresek őriztek. A feladat fontos részét képezte a „specbomba” hordozására szolgáló függesztő konzol felszerelésének, illesztésének menete, majd a repülőgéphez kis kézikocsin odagördített gyakorló bomba tényleges rögzítése és az elektromos csatlakozások ellenőrzése. A gépet ezután beindították és ellenőrizték a hajtóművek működését. Mindez természetesen a fedezékben, zárt ajtók mögött zajlott.
A pilótákkal megismertették az RN-28-as bombatípusok alapvető technikai részleteit, valamint a fegyverek bevetés előtti élesítési, programozási folyamatait. A bombák vezérlő, irányító rendszerének repülés előtt történő működési ellenőrzéséről ellenben semmilyen információt nem kaptak, mint ahogy a bombatartó függesztő konzol felszereléséről és a bomba rögzítésének menetéről sem. Ugyanezt az elvet követve a technikusokat sem képezték ki a fegyver élesítésének eljárására. Mindenkinek megvolt a saját, alaposan begyakorolt feladata.

Cokov elmondása szerint: „Az elméletet egy őrnagy tanította, aki mögött állandóan két fegyveres tiszt állt. Soha, egyetlen percre sem hagyták magára, szinte árnyékként követték mindenhová. Az őrségen és rajtuk kívül senkinél nem láttam fegyvert a reptéren. Az őrnagy nem Vozneszenszkben szolgált, máshonnan érkezett, de senki nem kérdezte honnan jött. A napi feladatok kezdetét egy sziréna jelezte. Mindannyian bementünk a fedezékbe, majd becsukták a hatalmas, íves kapukat, csak egy kis rést hagytak az időnként elindított hajtóművek miatt. A kapun kívül két gépfegyveres katona őrködött, a belső oldalon pedig az előbb említett két tiszt állt. Ha bármelyikük elmozdult a helyréről, az őrnagy üvöltve parancsolta őket vissza a kapuk közötti réshez. Senki nem láthatta, hogy mi folyik odabenn…”
Nem kevésbé volt szigorú a technikusok képzése sem: „A fedezékben, zárt ajtók mögött dolgoztunk, melyeket csak a munkaidő végén nyitottak ki. A mi oktatónkat is egy fegyveres tiszt kísérte. Ha bármit rosszul csináltunk, vagy akár csak egyetlen parancsot, egyetlen szót rosszul ismételtünk, az egész folyamatot elölről kezdtük. Mindent a legnagyobb pontossággal kellett követnünk, nagyon kemény munka volt. De ez, persze érthető, hiszen végül is az atomfegyverekre képeztek minket. Megtanultuk tesztelni az áramköröket, rögzíteni a síneket, és megismertük a bomba működését. A repülőszemélyzet nem ismerte ezeket a feladatokat, mint ahogy mi sem tudtuk, hogy nekik mit tanítanak” - mondja Tomanov.

Az RN-28-as kis hatóerejű taktikai atombomba olyan programozható vezérlő egységgel rendelkezett, amelynek beállításával kiválasztható volt a célpont megsemmisítéséhez leginkább hatásos detonáció fajtája, amely lehetett földfelszíni, vagy légi robbantás egy előre kiválasztott magasságon. Légi robbanás esetén a bomba hátsó, farokszárnyai közötti részén elhelyezett fékezőernyő kinyílik, így a bomba a szabadesésnél lényegesen lassabban zuhan a célja felé. A detonáció a bomba orrészébe épített magasságmérő radar által adott jelre indul, a robbanás hatóerejét pedig 1-10 kt közötti értékre lehetett beállítani még a repülés előtt. Ez utóbbinak azért volt jelentősége, mert a pilóta, repülés közben a fegyver élesítésén (vagy visszaélesítésén) túl csak a földfelszíni vagy a légi robbantás közötti beállításon változtathatott, az előre beprogramozott hatóerőn már nem. „A bombatesten volt egy felhajtható kis fül, alatta egy elektromos panel, amelyen beprogramoztuk a megfelelő beállításokat” - emlékezik vissza Cokov.
Az időszakos ellenőrzések során az atomfegyvereket műszeres vizsgálatnak vetették alá, melynek célja az elektromos rendszerek rendeltetésszerű működése. A teszt során minden komponensnek a meghatározott módon kellett reagálnia és a megfelelő értékeket kellett jeleznie. A KIPSZ, később AKIPSZ (автоматизированная контрольно-испытательная подвижная станция - mozgó automatizált ellenőrző és bevizsgáló állomás) berendezések a technológia - és a fegyverek - fejlődésének köszönhetően több generációváltáson mentek keresztül. (fotó: russianarms.ru)

„A speciális tanfolyam előtt még úgy tanítottak minket, hogy egy atombombát hordozó gépet a bevetés során nem kevesebb, mint egy teljes repülőszázadnak kell kísérnie, lehetőség szerint egészen a célpontig, azzal a feladattal, hogy egyrészt biztosítsák, és ha szükséges, megtisztítsák a légteret a tervezett légifolyosóban, másrészt, hogy lefoglalják az ellenség légvédelmét, elvonják a figyelmét” –magyarázza Cokov. „Vozneszenszkben, a kiképzés alatt viszont már azt oktatták, hogy az atombomba dobására kijelölt gépet elég egy 2-4 gépből álló rajnak kísérnie a feladat végrehajtása során. Amikor megkérdeztük a gyakorlati oktatónkat, Avenir Resetnyikov alezredest, hogy mi az oka ennek a változásnak, azt a választ kaptuk, hogy manapság (1980-ban) jóval könnyebb megszervezni egy ilyen bevetést, mivel egyszerűen sokkal több nukleáris fegyver áll rendelkezésre, mint akár az elmúlt évtizedben.”

A MiG-23BN három féle repülési módban volt képes az RN-28-as atombombát a célba juttatni, azaz háromféle bombázási manőverről beszélhetünk: vízszintes repülésben történő bombázás, süllyedésben 20°-os, valamint emelkedésben 15°-os szögben történő bombázás. A bombavetéshez nem volt speciális, fix sebességi vagy magassági érték előírva, az egyetlen dolog, amit a pilótának szem előtt kellett tartania, hogy a kioldás és a detonáció között legalább 8 másodperc teljen el, mialatt a gépet viszonylag biztonságos távolságra juttathatja. Alacsony dobás esetén 200-600 m közötti föld feletti magassággal számoltak, de arra is volt lehetőség, hogy mindössze 50 m-es repülési magasságból kezdjék meg a manővert.
RN-28-as atombomba replikája a Szarovban található atomfegyver „múzeumban”. A szovjet atomfegyverkutatás/gyártás bölcsőjének tekintett zárt város 1991-ig Arzamasz-16 néven volt ismert, pontosabban nem ismert, hiszen soha egyetlen térképen sem jelölték. (fotó: karopka.ru)

Cokov ezredes szerint gyakorlatilag nem volt különbség a hagyományos, illetve az atombombával történő bevetési eljárások között. Vozneszenszkben a kiképzési repülések során a bolgár pilóták egyformán gyakorolták mindegyik változatot, különböző emelkedési és süllyedési szögekben egyaránt. A saját MiG-23UB típusú kétüléses gépükkel repültek, a szovjet oktatóval a hátsó ülésen, P-50-75 (75kg-os) típusú gyakorló bombákat dobva, amelynek ballisztikai tulajdonságai nagyon hasonlóak voltak az RN-28-aséhoz, és gyakorlatilag megegyeztek a hagyományos bombákéval. ”Minden ugyanaz volt. Az egyetlen különlegesnek számító követelmény atombomba dobásakor az volt, hogy a hajtóműveknek állandó, maximális teljesítményen kellett üzemelnie egészen addig, amíg a lökéshullám energiavihara elmúlik” - magyarázza Cokov. A kioldás után, felkészülve a robbanásra, a pilótáknak le kellett hajtaniuk a sisakjuk fényszűrő rostélyát és becsukniuk a szemüket.

A kiképzést végül minden probléma nélkül, sikeresen teljesítették. A hazaúton ellenben akadt némi probléma. Cokov elbeszélése szerint: „Hazafelé, csakúgy, mint az odaúton, a bombázókkal közvetlenül repültünk Vozneszenszkből Csesnyegirovoba. Éppen a Fekete-tenger felett repültünk és a Sárkány-szigetet hagytuk el, amikor a rádión hallottam, hogy az An-24-es visszafelé ismét leszállt Odesszában. Mi folytattuk az utunkat és hamarosan landoltunk Csernyegirovoban. Jelentkeztem a parancsnoknál, aki a többiek felől kérdezett, ugyanis az An-24-es még nem érkezett meg. Nem értettük, hiszen reggel szálltunk fel és mi már délelőtt 11-kor az ebédlőben voltunk. Az idő telt és a gép mindig sehol nem volt… A helyzet kezdett egyre komolyabbá válni. Időközben telefonált Velkov altábornagy, a légierő 
parancsnoka, aki tőlem kérdezte, hogy hol az An-24-es. Elmondtam, hogy utoljára akkor hallottam felőlük, amikor leszállni készültek Odesszában.”

Hamarosan kiderült a késedelem oka, és ami a legfontosabb, szerencsére nem történt komoly baj. A gép leszállt az odesszai reptéren és a személyzet annak rendje és módja szerint átesett a határátlépési procedúrán. A gond az volt, hogy az ellenőrzés során kiderült, a listán a már hazaért három bolgár pilóta neve is ott volt, és a szovjet határőrök hiába keresték Cokovot és társait. Először azt gondolták, hogy nem szálltak le a gépről, és amikor a többiek elmondták nekik, hogy hárman már hazarepültek, őrült telefonálgatás kezdődött, hogy magyarázatot találjanak a történtekre. Hívták a légvédelem kijevi parancsnokságát, a moszkvai nagykövetségen a katonai attasét, és a bolgár parancsnokságot Szófiában. Sehol sem tudtak semmit… Végül Szemerdzsiev tábornoknak sikerült tisztázni a helyzetet és mindenki rendben hazatérhetett. „Ez is bizonyítja, hogy milyen titkos és komplikált volt minden” - nevet Cokov. „Meghallgatásra kellett mennem Szemerdzsiev tábornokhoz, és útközben megállított Blagojev tábornok:
- Mit csináltatok ott? - kérdezte.
- Minden rendben ment, elvégeztük a feladatunkat.
- Meséld el részletesen.
- Tábornok elvtárs, kérem, hívja fel Szemerdzsiev tábornokot, és ha ő engedélyezi, én mindent elmondok. A jelentés nagyon rövid és lényegre törő volt. Azután pedig már senki sem kérdezett bennünket a tanfolyamról.”

Ljubcso Blagojev tábornok, 1975-től 1990-ig a bolgár légierő és légvédelem (PVO VVSz) parancsnoka. Összesen mintegy 15 típuson (MiG-15, MiG-17, MiG-21) 3000 repült órája van. (fotó: aeropress-bg.com) 
Atanasz Georgiev Szemerdzsiev tábornok, 1962 és 1989 között a Bolgár Néphadsereg vezérkari főnöke, 1966-től 1989-ig a honvédelmi miniszter helyettese. (fotó: desehistory.com)
Miután a 25 ibap immár atomcsapás végrehajtására kiképzett 4 pilótája hazaért Bulgáriába, a hátralevő szolgálati idejükben otthon, Csesnyegirovo-i repülőterükön folytatták a hagyományos fegyverekkel történő bombavetési feladataikat, gyakorlataikat. „A MiG-23BN egy potenciális bombázógép, és háború esetén biztosak lehettünk a képességeiben és átütő erejében, hogy akár extrém alacsony repülésnél, szuperszonikus sebességgel haladva a Marica folyómedrét követve, kijátszhatjuk az ellenség radarjainak lefedettségét, és így, szinte settenkedve repülhetünk a Görögországban és Törökországban kijelölt céljaink felé” - teszi hozzá Szlavi Pavlov nyugállományú ezredes, a 25 ibap egy másik, rendkívül tapasztalt pilótája, aki nem mellesleg a ’80-as évek derekán az ezred parancsnoka is volt. Nem egészen három évvel az után, hogy a 18 iap-hoz megérkeztek az első MiG-23-asok, az ezred 1. századának Flogger B/G pilótáit szintén kiképezték az atombombákkal történő bevetésre. 1981-ben két elfogó vadásszal, egy MiG-23UB-vel és egy Antonov An-26-os szállító repülőgéppel az egység egy válogatott csoportja négy pilótával (Jevgenyij Czvetkov, Anton Vacskov, Ivan Valcsev, Petr Dimitrov) a Szovjet Légierő tiraspoli (ma Moldávia területén található) bázisára települt egy rövid kiképzési kurzusra. A 25 ibap-ban szolgáló katonatársaikkal ellentétben nekik csak a célba juttatási manővereket tanították, és nem voltak beavatva az atomfegyverek technikai részleteibe. A kiképzés során a legnagyobb hangsúlyt az alacsony repülésből indított „ugrásos” bombázásra helyezték, amelynek kivitelezése gyakorlatilag ezzel a géptípussal is ugyanúgy történt, mint a MiG-21-esek esetében. Egyikőjük, Jevgenyij Czetkov emlékei szerint: „Egy-két napos elméleti oktatással kezdtünk, aztán következett a gyakorlati képzés. A lőtér elég messze, több mint 100km-re esett a reptértől, és szinte végig nagyon rossz időjárási körülmények voltak. Sokat esett az eső, gyakran jég is volt, igazi kihívás volt ilyen körülmények között idegen területen repülni és a gyakorlótérről hazatalálni a reptérre. Állandóan párban repültünk, mindig egy szovjet pilóta volt a kísérőnk, egyrészt kiképzési, másrészt biztonsági okokból. Engem egy őrnagy vagy ezredes - már nem emlékszem pontosan - kísért. Amikor találkoztunk, annyit mondott, hogy ne törődjek vele, csak tegyem, amit kell. Az ő dolga, hogy mögöttem maradjon. Amikor visszatértünk az egyik feladatról, leszállás után láttam rajta, hogy rendesen átizzadta a ruháját. Nevetve mondta, hogy bizony sokszor kellett intenzív manővereket végrehajtania, hogy a közelemben maradjon… „ Háborús tervekA Szovjetunió és a VSz az 1960-as évek első felében az Európában esetlegesen kirobbanó NATO elleni háború kezdetekor még az úgynevezett totális támadás megindításával számolt, de a későbbi években jelentősen megváltozott a koncepció, miszerint lehetőség volt a kirobbanó konfliktus földrajzi helyzetének, folyamatának, a részt vevő felek szándékainak megfelelően kezelni a helyzetet, azaz korlátozottan, különböző intenzitással bevetni a nukleáris fegyvereket. Az alapvető elgondolás szerint a stratégiai előny kivívásához elengedhetetlen volt, hogy az úgynevezett megelőző csapással megsemmisítsék az ellenség nukleáris képességű haderejének minél jelentősebb részét, megelőzve azok bevetését és a várható megtorló csapásokat. Ez a feladat minden szinten prioritást élvezett. Bulgáriában és a balkáni hadszíntéren a ’60-as évek első felétől leginkább az R-11-es (SS-1B SCUD A) majd a ’75-től az R-17-es Elbrus (SS-1C SCUD B) hadműveleti - harcászati ballisztikus rakéták voltak kijelölve, mint az első nukleáris csapásmérés során alkalmazott legfőbb fegyverek, melyeket lehetőség szerint legalább két erőteljes támadási hullámban tudnának bevetni. A realitás talaján maradva harmadik (netán negyedik) csapás leginkább csak a hadijátékok terveiben létezett. Később, 1985-86-tól mindezek kiegészültek a több szempontból is jóval korszerűbb és valamivel nagyobb hatótávolsággal bíró 9K174 Oka (SS-23 SPIDER) komplexumokkal, melyek a front közvetlen alárendeltségű 76. hadműveleti rakétadandárhoz érkeztek, leváltva az alakulat SCUD rakétáit. A háborús forgatókönyv szerint a PVO VVSz feladata volt a hadmozdulatokat megelőző felderítő feladatok végrehajtása is, hogy minél pontosabb, megbízható adatokat szolgáltassanak a Törökországban és Görögországban elhelyezkedő célpontok aktuális pozíciójáról, az alakulatok mozgásáról. Elsődlegesen ezzel a céllal vásároltak a VSz-ben egyedüliként 3 MiG-25 RBT (Foxbat B) felderítő és 1 MiG-25 RU típusjelzésű kiképző gépet 1982 novemberében, amelyek a Dobricsban települő 26. felderítő repülőezred (разузнавателен авиационен полк - rap) önálló operatív felderítő rajához kerültek. Abban az időben egy ilyen gép ára kb. 15 millió rubel volt. Ezeket a rendkívül gyors és igen nagy magasságban üzemeltethető repülőket többek között nagy felbontású kamerákkal, és érzékeny, Tangazs típusú elektronikus felderítő rendszerrel szerelték fel, így hatékonyan tudták volna támogatni az egyesített katonai erők hadműveleteit a balkáni hadszíntéren. A géptípus, repülési képességeiből adódóan szinte elérhetetlennek számított a NATO légvédelme számára a '80-as években, mivel sem a rendelkezésükre álló elfogó vadászrepülőgépek (leginkább F-4E-k), sem a légvédelmi rakétáik nem voltak képesek ártani neki. A sors fintora, hogy 1984. április 12-én egy repülés során elvesztették az egyik RBT-t a hirtelen rosszra forduló időjárási körülményeknek és az üzemanyag hiányának köszönhetően (a pilóta katapultált, és a gépet az automatára kapcsolt robotpilóta egy Balcsik környéki mezőn „letette” ugyan, de a MiG-25-ös helyrehozhatatlanul megsérült). A felderítő egység a megmaradt három géppel 1991 tavaszáig működött.
 
A Varsói Szerződés tagországai közül – a Szovjetuniót nem számítva - egyedül Bulgária állította rendszerbe a még ma is több magassági és sebességi rekordot tartó MiG-25 felderítő változatát. A gépeket meglehetősen magas üzemeltetési költségei miatt 1991 májusában visszaküldték a Szovjetunióba, helyettük 5 MiG-23MLD érkezett. A képen a 26. felderítő ezred 754-es oldalszámú gépe felszállás közben. (fotó: pan.bg)

A PVO VVSz a fent említett feladatán túl természetesen aktív szerepet vállalt volna már az első nukleáris csapás végrehajtásakor, a számukra előzetesen kijelölt törökországi és görögországi célpontok elleni bombázással. A '70-'80-as években a Varsói Szerződés terveiben csak a balkáni hadszíntéren mintegy 600 atomtöltet bevetése szerepelt az első csapás során. Ezek közül 300-at a 22 bolgár haderő szárazföldi és légi nukleáris képességű hordozóinak kellett volna célba juttatni, míg a másik 300-at a Szovjetunióból érkező hadműveleti - harcászati ballisztikus rakétáknak, valamint az Odesszai és a Kijevi Katonai Körzetekben állomásozó frontbombázóknak és a vadászbombázóknak. A bolgárok által bevetett 300 taktikai atomfegyver (ennek kb. egyharmada atombomba) célba juttatása a szárazföldi hadseregek és a frontok alárendeltségébe tartozó rakétadandárok és a PVO VVSz MiG-21, MiG-23-asainak feladata lett volna. A tervek szerint felhasználandó atomfegyverek számát a későbbiekben tovább növelték, köszönhetően, hogy Bulgária - Csehszlovákiához és az NDK-hoz hasonlóan - a ’80-as évek közepétől megkapta az új hadműveleti - harcászati ballisztikus rakétákat (9K79 Tocska SS-21 SCARAB, és a néhány sorral feljebb említett Oka). Az ellenséges erők megtámadására használt atomfegyverek tömeges telepítése mindkét fél részéről az 1980-as években érte el a tetőpontját. A ’60-as években még úgy gondolták, hogy a csatatéren egy gépesített lövész ezred támadásához elegendő 1-2 atomfegyver, egy hadosztályhoz pedig 3-4. Két évtizeddel később ez a szám 3-ra emelkedett az ezred, és 10-12-re a hadosztály esetében. Ha a célpontot különösen fontosnak tekintették, akár még több fegyvert is bevethettek.
„A kiképzési tanfolyamunk alatt Vozneszenszk-ben, a szovjet légierős oktatónk Resetnyikov alezredes azt tanácsolta, hogy nem kevesebb, mint 16 atombombát használjunk egy hadosztály megtámadásához” - emlékszik vissza Cokov ezredes. „A mi feladatunk Törökország európai részén levő stratégiai tartalékok megsemmisítése volt, elvágva a területet a kontinens többi részétől. Háború esetén az ezredek, így mi is, egy közös feladatot kaptak volna, és ezen belül minden pilótának külön megvolt a saját, kijelölt célpontja. Milliók haltak volna meg, és ez nagyon ijesztő. A közelmúltban többen is kérdezték tőlem, hogy tényleg felszálltam volna-e, ha eljött volna az idő és megkapom a parancsot. A válaszom mindig ugyanaz volt: végrehajtottam volna mindenféle habozás nélkül, hiszen akkor ezt volt a feladatunk, meg kellett védenünk a hazánkat, családjainkat. Ha a görög vagy török pilótákat kérdezik, ők is ugyanezt válaszolták volna. Vajon megtámadtak volna minket és ledobták volna a bombáikat, ha megkapják a parancsot? Biztos vagyok benne, hogy igen. Persze, az állandó stresszel egyikünknek sem volt könnyű együtt élni. 29 évet szolgáltam a légierőnél, közel 3000 órát repültem szuperszonikus repülőgéppel, a lányom csak pár éve tudta meg, hogy valójában milyen feladata is volt az édesapjának.”
Cokov 1975-ben (még századosként) repült először MiG-23-al a Lugovaja melletti, ma Kazahsztán területén található repülőtéren, ahol a 715. repülő kiképző ezred (учебный авиационный полк - uap) települt. Többek között ezen a repülőtéren történt a külföldi pilóták típusképzése. A kép az első leszállását követően készült. (fotó: aeropress-bg.com)

Az atomfegyverek bevetésének döntését a legmagasabb szinten hozták volna meg, erre a Legfelsőbb Főparancsnokság (Верховное Главнокомандование - VGK - a második világháború alatt Sztavka) volt hivatott, melynek feje a mindenkori SZKP (a Szovjetunió Kommunista Pártja) főtitkára volt. A parancs kiadása után a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek Főparancsnoksága elrendelte a megfelelő intézkedéseket, amelyeket továbbítottak az adott magasabb egységek felé. Különösen fontos volt, hogy a háború kitörésekor a megfelelő taktikai nukleáris fegyverek szükség esetén gyorsan a bolgár atomhordozó képességekkel rendelkező szárazföldi és légierős egységek rendelkezésre álljanak, ezért a ’60-as évek vége felé három szuper titkos atomfegyver tároló létesítményt alakítottak ki Bulgária nyugati, középső és keleti régiójában, amelyek mindegyike az ország rakétadandárjainak települési helyeinek és háború esetén használt álláskörleteinek közelében helyezkedett el. Ezek a raktárak - annak ellenére, hogy az országban nem állomásozott szovjet haderő - mindvégig szovjet felügyelet alatt álltak, szovjet katonák őrizték és foglalkoztak a fegyverek technikai biztosításával, ellenőrzésével, és ha a helyzet megkívánta volna, átadásával a bolgár alakulatoknak. Az ezekben tárolt atomfegyvereket 1990-ben szállították vissza a Szovjetunióba. Egy ilyen tároló részletesebb leírása itt olvasható:
..\..\..\..\Tótvázsony verzió 2.pdf
A szovjet atomfegyver tárolók elhelyezkedése Bulgáriában. Szembeötlő a három bolgár rakétadandár és a tárolók egymáshoz viszonylag közeli pozíciója. Kivételt egyedül a front közvetlen alárendeltségű 76. dandár képez.
A Novo Szelo melletti atomfegyver tároló egyik csarnoka. Ez a földalatti védett objektum szabvány terv alapján épült a VSz országaiban, szerkezetét tekintve teljesen megegyezett a magyar, keletnémet, lengyel és csehszlovák „testvéreivel”. (fotó: airgroup2000.com)

Az utolsó évtized
A ’80-as évek elején született döntés értelmében a bolgár légierő egyetlen, kifejezetten felderítő feladatokat ellátó ezrede, a 26 rap is megkezdte típusváltást, a Szu-22M4 (Szu-17 exportváltozata) Fitter K és a kiképző, Szu-22UM3 gépek átvételével. Az első 12 ebből a korszerű felderítő berendezésekkel felszerelt repülőgépből ’84-85-ben érkezett az ezredhez, lecserélve a 2. század MiG-17-eseit, majd további 6 M4-es került a századba ’88-89-ig. Annak ellenére, hogy kifejezetten erős fegyverzetű vadászbombázó repülőgépekről volt szó, sem a pilótákat, sem a technikai személyzetet nem képezték ki az atombombák alkalmazására. Ettől eltekintve a 26 rap 2. százada a Varsói Szerződés egyik elit repülős alakulatának számított a ’80-as évek második felében 22 nagyon jól képzett felderítő pilótával, akik évente mintegy 120-130 repült órát teljesítettek.

A Szu-22-es valódi igáslónak számított a szovjet vadászbombázók között, amely képes volt a 244N (Tatjana), 8U49 (Natasa), 8U57, 8U63, RN-24, RN-28, és RN-40-es típusú atombombák szállítására, a törzs alatt, bal oldalon rögzített БД3-56ФНМ jelzésű speciális függesztő sínen. A Szu-22-esek esetében a bombázási célok megjelölése némileg eltért a korábban más típusoknál alkalmazott eljárásoktól, köszönhetően a gép rendkívül korszerű elektronikájának, fedélzeti számítógépének, mivel a célpont koordinátáit egy attól 10-12km-re elhelyezkedő tájékozódási pont megadásával programozták be. A gép az RSZDN (радиотехническая система дальней навигации - távoli navigációs rádió rendszer) segítségével automata jelkövetést alkalmazva pontosan a kijelölt tájékozódási pont felett repült el, így a pilóta gyakorlatilag elkerülhette, hogy egy esetleges hosszabb 25 repülési útvonal során jelentősebb navigációs eltérés legyen. Ebben az esetben természetesen a gép СУО-54А típusú fegyverzet kezelő rendszerén a megfelelő, „КБР-ВТ” (felhúzás a megadott ponttól számítva) állást kellett választani. A célpont bombázását innentől teljes egészében az automatika vezérelte, igen nagy pontossággal, ugyanúgy 105-110°-on történő kioldással, mint a MiG-21, MiG-23-asok esetében. A pilótának „csak” annyi volt a dolga, a hajtóművek maximális teljesítményét kihasználva, befejezze a felhúzási manőverét, és biztonságosan eltávolodjon a detonáció helyszínétől.
A képen egy Szu-22UM3K (Fitter-G) törzs alatti függesztő csomópontjai láthatóak. A jobb oldalira (a fotón balra esőn) egy ФАБ-250-270 típusú rombolóbombát rögzítettek БД3-57МТ típusú tartósínre, a bal oldali pedig egy speciális bombák függesztésére szolgáló БД3-56ФНМ típusú konzol. Megfigyelhető a két tartó rögzítő csavarjai közötti jelentős távolság különbség. (fotó: foxbat.ru, G. Skowronski)
A speciális rögzítő sín és az RN-28-as atombomba sematikus ábrája (rajz: militaryrussia.ru)

Bulgária atomhordozó képességű flottája a ’80-as évek végén egy újabb géptípussal bővült, amikor ’89-90 során a 2. légvédelmi hadosztály alárendeltségéhez tartozó 15. vadászrepülő ezred (15 iap) Ravnec-ben települt 1. századához megérkeztek a negyedik generációs MiG-29A Fulcrum A-k. Az első 12 gép (köztük 4 kiképző MiG-29UB) ’89 júniusában került az alakulathoz a régi MiG-21PFM-ek helyére, ezeket 1990-ig még további 10 gép követte. A pilóták és műszakiak 12 fős csoportját 1988 26 őszén képezték át Frunzéban (jelenleg Biskek nevű város Kirgizisztánban). Az ezred 2. százada Balcsik mellett diszlokált MiG-21bisz gépekkel.
A MiG-29-esek szintén képesek lettek volna az RN-28-as, vagy az RN-40-es atombombák bevetésére, mivel a szükséges elektronikát, vezérlő-egységet beépítették a gépekbe, és az univerzális БД3-УМК vagy БД3-УМК2 típusú felfüggesztő sínek is a rendelkezésre álltak (a MiG-29-eseknél már nem volt speciális, csak az atombomba rögzítésére rendszeresített tartósín). Ugyanakkor a gépek hajózó és műszaki kiszolgáló személyzete, csakúgy, mint a 26 rap esetében, nem kapott speciális kiképzést. A ’80-as években az RN-40-esek voltak a legelterjedtebb taktikai atombombák a VSz speciális célra kiképzett légierős alakulatainál, az előbb felsorolt géptípusok mellett a MiG-27, és Szu-24-esek is alkalmazták volna ezen „gyártmányok” bevetését. A rendelkezésre álló források alapján a bomba maximális hatóereje 30 kt volt. Természetesen a stratégiai, illetve frontbombázók ennél jóval erősebb, akár 200-250 kt hatóerejű RN-30, vagy RN-32-es jelzésű fegyvereket is használhattak volna.

Egy korszak vége
1989-ben a kommunista rezsim összeomlása a szovjet csatlós államokban, valamint a Varsói Szerződés katonai szervezetének megszűnése 1991. április 1-én véget vetett Bulgária atomháborús szerepének. 1990 elején már eldöntött dolog volt, hogy az ország nukleáris csapásmérő eszközeire nincs többé szükség, ennek következtében 1992-ig a PVO VVSz összes atomhordozó képességű repülőgépéről leszerelték a különleges berendezéseket, műszereket. Ennek megfelelően 1990-ben a bolgár műszakiak eltávolították a 18 iap Dobroszlavciban állomásozó MiG-23-asairól a speciális eszközöket, és ugyanebben az évben, júliusban hasonló sorsra jutottak az ezred Gabrovnyicában szolgált gépei is. A Ravnec-i reptérre szovjet szakemberek érkeztek, és a MiG-29-eseken szintén elvégezték a szükséges műveleteket. Graf Ignatyievoban a 19 iap MiG-21bisz-eit a bolgár műszakiak szerelték szét, csakúgy mint az ország többi MiG-21, és Szu-22-eseit is.
MiG-29-es mozgatása a Graf Ignatyievo-i repülőtéren már a rendszerváltás utáni időszakban az új felségjelzéssel. (fotó: airgroup2000.com)
Az egykori 26. felderítő ezred repülőterének légi felvétele Dobrics mellett. A képen jól látható a bolgár repterek esetében gyakran alkalmazott hatszög alakú betonelemekből álló pályaborítás. Nem csak az állóhelyeket, guruló utakat, de több esetben a futópályát is ilyennel burkolták. (fotó: pan.bg, O.Stefanov)

A leszerelt eszközök egy részét visszaszállították az akkor már utolsó hónapjait, heteit élő Szovjetunióba, a maradékot pedig Bulgáriában megsemmisítették. Mindamellett a szárazföldi haderőkhöz tartozó ballisztikus rakéták csak jóval később, 2002-ben jutottak ugyanerre a sorsra, ami Szófia reményei szerint megkönnyítette volna az ország NATO-hoz való csatlakozását (erre végül csak 2004-ben került sor). Miután Bulgária hivatalosan is bejelentette a több tucatnyi SCUD, FROG, SPIDER típusú rakéták megsemmisítését, az ország hidegháborús időszakából megmaradt eme harcászati fegyverrendszerek története a Balkánon véget ért.
Dobrics-i repülőtér irányítótornya ma már elhagyottan, üresen áll. (fotó: vladi81)
Uzundzsovo repülőterének 11/29 irányú 2200m hosszú futópályája. A dilatációs hézagok között már utat tört magának a természet… A korábban említett hatszögű betonelemek sugara 1,2m. (fotó: Todor Vojcsev)

Cokov ezredes utolsó megmaradt bizonyítékai, dokumentumai a PVO VVSz egykori nukleáris szerepéről azok a titkos jegyzetek voltak, amelyek a Vozneszenszk-i kiképzés alatt készültek az ott tanultakról, az atombombák konstrukciójáról, alkalmazásukról, és amelyeket csak 1997-ben, a nyugdíjba vonulásakor égetett el.

Utószó
Magyarországon, noha a gépekhez nem rendszeresítettek atomfegyvereket, a pápai és taszári MiG-21bisz-ek bizony rendelkeztek a szükséges vezetékezéssel. 1978-ban 4 pilóta és egy hajózó a repülőfőnökségtől Bjarozában (jelenleg Fehéroroszország területén) elvégezte a speciális képzést, gyakorolták az atombombák különféle célba juttatási módjait. 1984-ben kiadtak egy korlátozott, 11 példányban megjelent 17 oldalas szakutasítást a MiG-21bisz típushoz, benne a speciális fegyverekkel történő gyakorló illetve harci alkalmazás leírásával. Szintén erre az időszakra esik, hogy a megkaptuk a póttartály helyére függeszthető atombombák rögzítésére szolgáló tartósíneket. Ezeket a konzolokat - csakúgy, mint a pilótafülkében található kapcsoló paneleket - azonban soha nem szerelték fel a gépekre, hanem az isaszegi Repülőműszaki Anyagraktárban tárolták. Talán az sem véletlen, hogy Taszáron ’83-ban létrehozták a 101. felderítő századot, melyhez ’84-ben megérkezett, majd hadrendbe állt 12 Szu-22M3-as, és 3 Szu-22UM3-as kiképző változat. A kiválasztott pilóták még ’83-ban Krasznodarban szintén megkapták az atombombák célba juttatásához szükséges kiképzést.

Az írásban szereplő bolgár és szovjet katonai repülőterek földrajzi koordinátái, és az ott települő alakulatok (a *-al jelöltek szovjet repülőterek):
Balcsik
43° 25’ 34”É 28° 10’ 21”K
2/15 iae- 15 iap
Bjaroza *
52° 33’ 31”É 24° 53’ 17”K
927 iap
Csesnyegirovo
42° 07’ 04”É 24° 59’ 51”K
25 ibap
Dobrics
43° 36’ 40”É 27° 50’ 35”K
26 rap
Dobroszlavci
42° 48’ 52”É 23° 18’ 14”K
1/18 iae - 18 iap
Gabrovnica
43° 32’ 29”É 23° 16’ 03”K
2/18 iae - 18 iap
Graf Ignatyievo
42° 17’ 15”É 24° 43’ 13”K
19 iap
Krasznodar *
45° 04’ 50”É 38° 57’ 43”K
802 uap
Lugovaja *
42° 58’ 10”É 72° 44’ 02”K
715 uap
Ravnec
42° 31’ 22”É 27° 15’ 47”K
1/15 iae - 15 iap
Tiraszpol *
46° 52’ 07”É 29° 35’ 14”K
684 gviap
Vozneszenszk *
47° 30’ 25”É 31° 15’ 23”K
642 gvapib

Felhasznált linkek, források:
Jevgenyij Andonov & Alekszander Mladenov: Bulgaria’s cold war nuclear strike force
Jevgenyij Andonov : „Атомната авиация” на ПВО и ВВС на БНА
Becz László magángyűjteménye
Szombati Róbert magángyűjteménye
www.pressadaily.bg: Съветски майор ме учеше да хвърлям атомна бомба
http://pan.bg/
http://vadimvswar.narod.ru/
http://www.airgroup2000.com/forum/index.php?f=177
http://darkforest.3dn.ru/forum/37-262-1
http://forum.boinaslava.net/showthread.php?7695-%C4%E8%F1%EB%EE%EA%E0%F6%E8%FF-%ED%E0-%EF%EE-%E3%EB%E0%E2%ED%E8%F2%E5-%EF%EE%E4%E5%EB%E5%ED%E8%FF-%ED%E0-%C1%CD%C0-80%F2%E5-%E3%EE%E4
http://archive.is/9rMd
Many Thanks and congratulations to KIZMUS Szabolcs' investigator top work, that He have reported for this BLOG - Sok köszönet és elismerés Kizmus Szabolcsnak ezért a csúcs kutatómunkáért, hogy ezt a BLOG rendelkezésére bocsájtotta! ret. avn. Lt.Col. JUHÁSz "Juci'bácsi" János nyá, rep. alez. Blogger

following below attachment pics; Selected for Visualiation by Juci'bácsi;
above: Nuclear bomb storage in Cold War in warsaw Pact countries
Below: Military Maps of Warsaw Pact c Bulgaria:



aboveRightMedRes! Egy érdekes vázlat, hogy ki kezdte volna a lukneáris csapásmérést a hidegháborúban?
above: New! The nuclear arms race
above: HiRes! Claim Turkey_& Grece to opposit each other_2002
above: HiRes! Bulgaria in WW-one 1914.
above: NoHigher! Nowadays Air Bases of  BAF
above: HiRes! USAF aeronautical chart M=1: 1.000.000 from Cold War termine.
above: Military status in Europe in 2012.
W.P. Bulgarian Air Force:
 above: BAF MiG-17
 above: HiResBig! cutaway drawing of Mikoyan-Gurevich MiG-17PFU
 above: NoHigher! W.P. MiG-21bis camouflages and decals
above: NEW! MedRes! MiG-21 "Fishbed" BuAF - Flight video & photo  www.facebook.com
above: MedRes! MiG-21MF bomben
above: NEW! NoHigher! MiG-21's nuclear bombing panel. source: Vándor Károly
above: NoHi! VVSz MiG-23s in Afghanistan Bagram AFB with FAB-250 conventional gravity bombs

NEWabove: Juci'bacsi repro dia-slide film scan coll.: MedRes! Left: MiG-23M "Flogger-B"   Right: MiG-23 in GDR - NVA from 'Flieger Revue' late1970's: Schwenkflügel Jagdflugzeug.   below: NoHigher!


The Mikoyan-Gurevich MiG-23 (Russian: Микоян и Гуревич МиГ-23; NATO reporting name: Flogger) is avariable-geometry fighter aircraft, designed by the Mikoyan-Gurevich design bureau in the Soviet Union. It is considered to belong to the Soviet third-generation jet fighter category, along with similarly aged Soviet fighters such as the MiG-25 "Foxbat". It was the first attempt by the Soviet Union to design look-down/shoot-down radar and one of the first to be armed with beyond visual range missiles. Production started in 1970 and reached large numbers with over 5,000 aircraft built. Today the MiG-23 remains in limited service with various export customers.

The basic design was also used as the basis for the Mikoyan MiG-27, a dedicated ground-attack variant. Among many minor changes, the MiG-27 replaced the MiG-23's nose-mounted radar system with an optical panel holding a laser designator and a TV camera.

Hu. text: A Mikojan–Gurjevics MiG–23 (Микоян–Гуревич МиГ–23) egyhajtóműves, változtatható szárnynyilazású harmadik generációs vadászrepülőgép, melyet a Szovjetunióban fejlesztettek ki, elsősorban a MiG–21 repülőgépek leváltására. Nagy számban gyártották és exportálták. Bonyolult üzemeltethetősége és baleset-veszélyessége miatt ma már csak néhány harmadik világbeli és volt szovjet tagállamban áll szolgálatban. A Magyar Légierőben 1979 és 1997 között állt hadrendben, ezen idő alatt a beszerzett 16 repülőgépből öt zuhant le, öt pilóta halálát okozva. A Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának hazánkban állomásozó egységei 1975-től kivonásukig több ezrednyi MiG–23-ast üzemeltettek Magyarországon, ezek egy része nukleáris fegyverekkel is felszerelhető volt. A Szovjetunióban a MiG–29 típussal váltották le. A MiG–23 bázisán fejlesztették ki a MiG–27 vadászbombázó változatot, melynek fedélzeti elektronikája, kisebb mértékben szerkezete és fegyverzete tér el az eredeti repülőgépétől.

Ru. text: МиГ-23 (по кодификации НАТО: Flogger — «Бичеватель») — советский многоцелевой истребительтретьего поколения с верхним расположением крыла изменяемой стреловидности.

Первый полёт на опытном самолёте «23-11» выполнил 10 июня 1967 года лётчик-испытатель А. В. Федотов История создания самолёта МиГ-23 берёт начало в первой половине 1960-х годов, когда ОКБА. И. Микояна (ОКБ-155) приступило к разработке истребителя для замены МиГ-21. Для улучшения взлётно-посадочных характеристик было спроектировано крыло с изменяемой геометрией (консоли изменяют угол в пределах 16—72°).

above: NEW! HiRes! HuAF's MH. 47.th "Pápa" TFW Hc.Re.e. Pápa LHPA fight. sqn. "Sámán - Shaman" rep.szd.MiG-23MF gépe (inkurrencia) front of Nuke protection Shelter - az atombiztos fedezék előtt   photo: ret. avn.WO. "Hip"-board-tech. Kovács "Kokó" István nyá.rep.zls. Mi-8/17 fed.tech.
above: NEW! MedRes! MiG-23ML    www.army.lv
above: NEW! MedRes! MiG-23B Tumansky R-27-300 turbojet engine
 above: MiG-23BN  
above: NEW! MedRes! Luftwaffe MIG-27   below: NEW!
 above & below: HiResBig! MiG-23BN four view drawings.

below: MedRes! MiG-23BN & Mi-27 variants
above: new! HiRes! middle fuselage sweep wing junction part  below: NEW! HiRes! Junction mech.
 NEWaboveNoHigher! Czech. text  MiG-23ML   below: MedRes! MiG-27M  De. text. 'FliegR'
above: NEW! HiRes! MiG-27 "Flogger-D" color cutaway
above: NEW! Juci'bacsi repro dia-slide film coll.: MedRes! MiG-23UM cutaway 'Flieger Revue' late 1970's
NEWabove & below:  NoHigher
below: NEW! MedRes! Line drawing of Dashboard of MiG-23UB  Left: Forward   Right: Rear

above: new! NoHi! Mikoyan MiG-23MF/ML deviation of the cockpit dashboard instrument panel.

above: Juci'bacsi (former Aviator main worksmate) scanned coll.: NEWHiResAVIATOR International (independent) magazin from 1996. Then was chief editor; Leslie Angyal (Angel) László Samuel.

above: Juci'bacsi scan coll.: NEW! MedRes! MiG-23MF "Teflon-grey" at HuPA (WP) MN 47.th "Stromfeld Aurél" Honi vadászrepülő ezred (Air Defense Fighter regiment) Pápa (LHPA)

above & below: HiRes! Bulgarian MiG-23UM with new after WP marking.

above: NEW! MedRes! comparison between the variable winged military combat aircraft  s:pinterest

above: NEW! MedRes! MiG-27   www.pinterest.com & www.flightglobal.com

above: Left: MiG-27 "Flogger-K" in  Soviet VVSz    Right: NEW! MedRes! Juci'bacsi's repro dia-slide copy coll.: Soviet 'Aviaciya Kosmonavtika' 1970's.
MiG-27's 'Skvhal' nose TADS electro optics

above & below: MiG-27s ( hs'nt got it BAF)
above: new! CzAF MiG-27K
above: new! MiG-27 Indian Air Force   below: NEW! MedRes! Upgrade for InAF
above: NEW! Juci'bacsi's scanned photocollection early 1980's: Comparison of the MiG-25 versus F-15
above: NEW! MedRes! MiG-24? E-155TI 1964. profile colour artwork

below: new! profiles artwork: MiG-25 "Foxbat" Soviet VVSz & Indian Air Force markings.


MiG-25RB 'Foxbat' Recce   below: NEW! NoHigher!
above: NEW! MedRes!

above: line drawing of MiG-25 instrument panel

above: MiG-25UTI 'Zvezda' K-36D ejection seat test.
above: new! Zvezda K-36 ejection seat
 above & below: MiG-25 escape to Japan - Hakodate AFB
 
above: MiG-25 UTI

above: NEW! undercarriage landing gear
above: new! MedRes!
 above & below: HiRes! cutaway
above: HiRes!
The world's largest Mig 25 RC Scale model airplane - the test flight


above: McDonnell Douglas FB-4 'Phantom's schema of bombing drop HiRes!
below: Left; USAF 'Fat-Boy' - Right: Soviet aerial atomic bomb in Saratov Nuclear Weapons Museum





above: right: Uraniumbillet

above: Bulgarian Army Left; WP combat suit,  Right; nowadays BDUs
 9K72 'Elbrus' R300 SS-1B 'Scud-B' tactical & operative missile complex
below: 9K79 'Tochka' - NATO code: SS-21 'Scarab' tactical missile successor of  "Luna-M" 'Frog-7'


below: 9K714 'Oka' - SS-23 'Spider' (SS=Surface to Surface  -  Felszin-Felszin)

above: Hires! Current diagram of Bulgarian LandForces with sextant marked  source: www.wikipedia.org
FIN!

No comments:

Post a Comment